COP: gittegyleti tanácskozás vagy klímateendőket összehangoló nemzetközi konferencia? Amit tudnod kell a klímatárgyalásokról

Közel három évtizednyi globális klímapolitikai egyezkedés után 2015-ben Párizsban végre sikerült elérni, hogy mindenki felszálljon a klímavédelem hajójára. A Részes Felek Konferenciája (azaz COP, Conference of Parties) a nemzetközi klímapolitika egyik legfontosabb éves eseménye, ahol gyakorlatilag a világ összes országa egy asztalhoz ül – avagy összegyűlik a hajó fedélzetén –, hogy tanácskozzon a közös irányról, teendőkről és az evezés módjáról. De minek a „Részes Felei” ők? És miért olyan nehéz összehangolni az evezést? Vajon mikor sikerül végre elhagyni a kikötőt? Elég gyorsak leszünk? Lássunk hát mindent szép sorjában.
COP: gittegyleti tanácskozás vagy klímateendőket összehangoló nemzetközi konferencia? Amit tudnod kell a klímatárgyalásokról

Az éghajlatváltozásról szóló első aggasztó tudományos tények óta nagyon hosszú idő telt el mire megértettük, hogy olyan globális problémával állunk szemben, amelyet nemzetközi együttműködés nélkül valószínűleg lehetetlen megoldani. Svante Arrhenius svéd tudós már a 19. század végén felfedezte, hogy a szén tüzelésével felszabaduló szén-dioxid a légköri üvegházhatás fokozódásához vezethet. Az egyre gyűlő tudományos bizonyítékok fényében csak az 1980-as évek végére érett meg a gondolat a nemzetközi közösségben, hogy valamit tenni kell a földi éghajlatot módosító üvegházhatású gázok észnélküli kibocsátása ellen, hogy az „ne veszélyeztesse a társadalmak fenntartható fejlődését”. Ez lett ugyanis az 1992-ben megszületett ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC) célkitűzése, melyhez minden ENSZ-tagállam csatlakozott. A Részes Felek Konferenciáján, azaz a COP-on, tehát mindazon államok képviseltetik magukat, amelyek részesei ennek a Keretegyezménynek.

Az IPCC tudósa évtizedek óta próbál figyelmeztetni a globális éghajlatváltozás kockázataira, de úgy tűnik, mintha a mikrofon nem lenne bekapcsolva (Forrás: Kudelka Cartoons)

Mi történt az elmúlt három évtizedben?

A COP a nemzetközi klímapolitikai tárgyalások elsődleges szervezeti kerete, mely évenként tart egy ülésszakot. Az elsőt 1995-ben rendezték Bonnban. A harmadik ülésszakon 1997-ben fogadták el a Kiotói Jegyzőkönyvet, mely a fejlett országokat kötelezte kibocsátásaik – csekély mértékű – korlátozására (5%-os kibocsátáscsökkentés 2012-ig). Ennek a nagykibocsátó USA nem kívánt részese lenni, és később Kanada is kilépett belőle. A Kiotói Jegyzőkönyv meghosszabbítását és az összes országra való kiterjesztését a 2009-es koppenhágai COP-ra tervezték, de ez kudarcba fulladt akkor. Végül sikerült a Jegyzőkönyvet meghosszabbítani 2012-ben a 18. COP-on (Dohai Módosítás), melynek értelmében az ahhoz csatlakozó fejlett államok átlagosan 18%-os kibocsátáscsökkentést vállaltak 2020-ig. Azonban ennek már az USA és Kanada mellett más nagykibocsátók, mint pl. Oroszország és Japán sem lett részese, s kellő támogatottság híján a mai napig nem lépett hatályba.

Ezek fényében már érthetőbb a 21. COP-on (2015) megszületett Párizsi Megállapodás jelentősége, ugyanis az már egyetemes jellegű, tehát az összes ENSZ-tagállam aláírta, a többség ratifikálta is, ezért annak végrehajtása 2020-tól elkezdődik. (Habár még mindig vannak néhányan, akik nem ratifikálták a Megállapodást – mint például Oroszország és Törökország). Fontos különbség a Kiotói Jegyzőkönyvhöz képest, hogy a Párizsi Megállapodás már mind a fejlett mind a fejlődő országok számára kötelezettségeket fogalmaz meg üvegházhatású gázkibocsátásaik szabályozására, valamint az alkalmazkodási törekvéseik tervezésére, végrehajtására, és a globális közösség tagjainak kölcsönös segítésére mindebben. A Megállapodást és klímatárgyalásokon terítékre kerülő ügyeket részletesen itt mutattuk be: 

Kapcsolódó cikkA klímapolitika mérföldköve: a Párizsi Megállapodás. Miről is szól?A Párizsi Megállapodás egy új, átfogó keretet biztosít a nemzetközi együttműködésre az éghajlatváltozás ügyében és számos kapcsolódó ágazati, szociális és fejlesztési ügyben. A következőekben bemutatjuk, melyek a megállapodás kulcselemei.

A nemzetközi klímapolitikai ügyek előrelendítésére vannak köztes ülésszakok is, ezeket általában május-június táján rendezik a Keretegyezmény Titkárságának székhelyén, Bonnban. Ezen üléseken bizonyos témák tárgyalócsoportjai találkoznak, hogy megvitassák az adott ügy technikai részleteit és előkészítsék a döntéseket az éves, általában november-decemberben megrendezett COP-ra. A COP helyszíne évről évre változik, attól függően, hogy érkezik-e felajánlás valamely állam részéről az esemény – szigorú előírások szerinti – megrendezésére. A legutóbbi 24. COP a lengyelországi Katowicében volt, a következő pedig Chilében lesz 2019 decemberében. Addig is a tárgyalásokat a COP „kistestvérének” tekinthető köztes ülésszakon folytatják Bonnban június 17 és 27 között, melynek eredményeiről mi is beszámolunk majd.

Kapcsolódó cikkA tudomány (nem) tárgyalható – Avagy mi történt a bonni klímatárgyalásokon?A klímatárgyalások időközi ülésszakán Bonnban (2019. június 17-27) a fő feladat a Párizsi Megállapodás végrehajtását szolgáló szabálygyűjtemény függőben maradt részleteinek egyeztetése. Lássuk, miben léptek előre!

Christiana Figueres, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény korábbi ügyvezető titkára, aki kulcsszerepet játszott a Párizsi Megállapodás létrehozásában (Fotó: UNFCCC)

„Világok harca” a tárgyalásokon – miért is olyan nehéz az összehangolt cselekvés?

A tárgyalásokon már a kezdetektől fogva egy fejlett-fejlődő törésvonal mentén folyik a vita, ami egészen a Párizsi Megállapodásig – és sok ügyben a mai napig – áthidalhatatlannak tűnik. Az 1992-es Keretegyezménnyel elfogadott „közös, de megkülönböztetett felelősség” alapelve szerint a fejlett térségeknek nagyobb történelmi felelőssége van a globális éghajlatváltozás előidézésében, ezért ők nagyobb mértékben kell viseljék a globális kibocsátás-szabályozás terheit, beleértve ebbe a fejlődő térségek támogatását is. Ezt tükrözi a Kiotói Jegyzőkönyv is, mely csak a fejletteknek írt elő kibocsátás-szabályozási kötelezettségeket. Azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a gyors gazdasági növekedésű fejlődő országok, mint például Kína, egyre nagyobb mértékben járulnak hozzá a globális kibocsátás növekedéséhez, ugyanakkor a korlátozások nem vonatkoznak rájuk. Így a fejlettek egy olyan új keretrendszer kidolgozását sürgették, amelyben ezen „feltörekvő gazdaságú” országok is vállalásokat tesznek, s a továbbiakban a valóban rászoruló országokat támogatnák. A fejlődők – melyek sok esetben az éghajlatváltozás hatásaival szemben különösen sérülékeny országok – azonban csak akkor hajlandók erőfeszítéseket tenni kibocsátásaik korlátozására, ha ebben megfelelő (pénzügyi, technológiai, kapacitás-beli) támogatást kapnak a fejlettektől.

A tárgyaló felek jelentősen eltérő álláspontjainak és érdekeinek összehangolása tehát óriási kihívást jelent.

Ezért a tárgyalásokon az országok érdekcsoportokba tömörülve igyekeznek hangot adni álláspontjuknak. Lássunk néhányat ezen csoportok közül! Az egyik legnagyobb csoport a G77+Kína, amely több mint 130 fejlődő országot és Kínát foglalja magában. Az AILAC (Alliance of Latin America and the Caribbean) a „kapitalista-szemléletű” latin-amerikai országokat fogja össze, mint Peru, Chile, Costa Rica vagy Kolumbia. Az ALBA (Bolivarian Alliance for the Peoples of our America) a „kommunista-szemléletű” latin-amerikai országokat tömöríti, mint Bolívia, Ecuador vagy Venezuela. Az African Group az összes afrikai ország, az Arab Group 22 arab ország, az LDCs (Least Developed Countries) a 48 legkevésbé fejlett ország, a SIDS (Small Island Developing States) pedig 40 alacsony-tengerszinten fekvő apró szigetállam koalícióját jelenti. Érdemes még megemlíteni a BASIC-et, amely Kínát, Indiát, Brazíliát és Dél-Afrikát egyesíti, mint „feltörekvő gazdaságú” országok. Másik érdekes csoport az Umbrella Group, amely az EU-n kívüli fejlett országokat tömöríti, mint például Ausztrália, Kanada, Oroszország, USA vagy Japán. Civil csoportok humorosan csak „a rossz fiúkként” emlegetik őket, akik nem túl ambiciózus álláspontjukkal általában inkább visszafogják a tárgyalásokat. Végezetül fontos megemlíteni az Európai Uniót, melynek összes országa – köztük Magyarország is – egy blokként tárgyal a COP-on. Az EU klíma- és energiapolitikáját ebben a cikkben mutattuk be részletesen.

Kik vesznek részt a COP-on?

Az ülésszakokra az országok hivatalos delegációi mellett (klímapolitikai tárgyalók és akár miniszterek, államfők is) sok megfigyelő státuszú résztvevő is érkezik. Megfigyelőként vesznek részt nemzetközi szervezetek és nem-kormányzati – mint például civil, tudományos, környezetvédő, vállalkozói stb. – szervezetek képviselői. A tárgyalások alatt ők többek között ajánlásokat és nyilatkozatok küldhetnek a tárgyalóknak írásos formában, illetve bemutatókat és sajtókonferenciákat szervezhetnek. Ezek a csoportok figyelemmel kísérik a tárgyalók állásfoglalásait és figyelmeztetik őket, ha nem értenek egyet azzal. Ezért civil küldöttek bizonyos csoportjai (pl. környezetvédő vagy emberi jogi aktivisták) rendszeresen szerveznek rövid tüntetéseket, hogy a COP addigi fejleményeiről véleményt nyilvánítsanak, és nyomást gyakoroljanak az országok képviselőire. A megfigyelők mellett újságírók is szép számban képviseltetik magukat, ugyanis a COP eredményei a világsajtó számára is egyre nagyobb hírértékkel szolgálnak.

Emberi jogi aktivisták tüntetnek a 24. COP-on (Fotó: a szerző)

A COP „résztvevői” kapcsán fontos még megemlíteni az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületét (IPCC). Habár a Testület tagjainak nagy része személyesen nem vesz részt a COP-on, az általuk készített helyzetértékelő éghajlati jelentések kiemelt szerepet játszanak a döntéshozók tájékoztatásában és a klímapolitikai vállalások megalapozásában. Az IPCC működéséről részletesebben itt olvashatsz.

Kritika – a kikötőben veszteglő hajó

Sokak szerint a Keretegyezmény elfogadása óta eltelt nagyjából 30 év inkább nevezhető nemzetközi klímapolitikai széthúzásnak, mint együttműködésének, hiszen érdembeli előrelépés ezidáig nem történt a globális üvegházgáz-kibocsátás csökkentésére. A nemzetközi klímapolitikai együttműködés kihívásairól Todd Stern, az Egyesült Államok korábbi klímaügyi főtárgyalója így fogalmazott egy beszédében:

Az éghajlatváltozás nem egy hagyományos értelemben vett környezetvédelmi kérdés. Legalább annyira gazdasági kihívás, mint környezeti.

Szerinte részben azért halad ennyire lassan a nemzetközi klímapolitikai folyamat, mert az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményben részt vevő több mint 190 állam konszenzus útján hoz döntéseket, ezért az országok kis érdekcsoportjai könnyen blokkolhatják a tárgyalásokat. Erre jó példa a legutóbbi katowicei klímatárgyalásokon történt eset, amikor is az olaj- és földgáztermelő országok, mint Szaúd-Arábia, Kuvait, Oroszország és az Egyesült Államok, hosszasan lassították a tárgyalásokat, mert nem voltak hajlandók komolyan venni és elismerni az IPCC legfrissebb éghajlati jelentésének tartalmát.

A globális felmelegedésről tárgyaló politikusok (Isaac Cordal alkotása Berlinben)

A Katowicében tartott 24. COP-on a fő feladat a Párizsi Megállapodás 2020-tól kezdődő végrehajtását szolgáló szabályrendszer kidolgozása volt. Az irányelvek és ütemezés jelentős részéről meg tudtak ugyan egyezni a tárgyalók, de a leglényegesebben ügyben nem jutottak előbbre: még mindig nem sikerült a kibocsátáscsökkentést szolgáló vállalásokat növelni, ami pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy a globális felmelegedés mértéke 1,5–2 °C-nál korlátozható legyen, ahogy abban megállapodtak Párizsban.

Láthatjuk tehát, hogy a klímavédelmi hajó fedélzetén gyakorlatilag mindenki ott van – akár élmatrózként, akár potyautasként –, az irány is világos, evezők a kézben, azonban a hajó még mindig a kikötőben vesztegel. Matrózai még mindig keresik a közös ritmust (vagy inkább egymásra várnak?), amivel aztán gyorsulhatna a hajó. A következő klímatárgyalásokon múlik hát, hogy hajlandóak-e felgyorsítani a klímavédelmi intézkedéseket az országok, s végre tettekre váltani az ígéreteket. Ebben pedig erős partnerségre van szükség a nem-állami szintű szereplők, mint például a városok vagy az üzleti szféra részéről is.

Csak ne legyen túl késő elhagyni a kikötőt.

Lehoczky Annamária

Lehoczky Annamária

Éghajlatkutató, szabadúszó környezeti szakújságíró és a Holnapelőtt állandó szerzője. Doktori (PhD) fokozatát az éghajlatváltozás kutatásában szerezte.

Megtalálsz minket a Facebookon és az Instagramon is!